| észrevételeim vannak

| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm

kulcsszó:

Meghatározás. Mint a kulturális antropológia szókincsének része, az akkulturáció a kulturális érintkezésnek olyan folyamatait jelöli, amelyek során társadalmak vagy csoportok, akár akaratlagosan, akár nem, egy másik társadalom vagy csoport bizonyos sajátosságaihoz asszimilálódnak. Egy ilyen folyamat az eredeti kulturális minták mélyebb rétegeiben is változtatásokat eredményez, melynek végeredményeként új kulturális minta alakul ki. A fogalom a kulturális változásra irányítja a figyelmet, amit bármilyen, közvetlen vagy közvetett (azaz írásos vagy más kommunikációs formák által végbemenő) kulturális érintkezés eredményezhet. Az akkulturáció tehát különböző kulturális identitással rendelkező csoportok együttlétezéséből következik.

Etimológia. Latin, ad+cultura, ad- prefix jelentése -hoz, -hez, -höz; cultura, 'kultúra'.

Tárgyalás. A fogalom az etnológia "akkulturáció"fogalmából származik, J. W. Powell (1880) vezette be, aki elsőként tanulmányozta az olyan interkulturális hasonlóságokat, amelyek a kulturális érintkezés során tapasztalható utánzással magyarázhatóak. Ő írt először az "akkulturációs erőről", amely a "milliónyi civilizált ember túlnyomó jelenléte"nyomán a bennszülöttek hagyományaiban bekövetkezett változásokat volt hivatott megmagyarázni. W. Holmes (1886), Franz Boas (1896), illetve W. J. McGee (1898) szintén használta a fogalmat, aki különbséget tett "kalóz akkulturáció" és "baráti akkulturáció" között. Noha a kifejezés ismert volt, felváltva használták a diffúzió, asszimiláció és a kölcsönzés fogalmakkal, akkoriban mégsem vált általánosan elfogadottá. Az 1930-as években R. Thurnwald ismét meghonosította a fogalmat.
Az 1930-as évekig komolyabb figyelmet a holt kultúrák rekonstruálásának szenteltek. Ezen belül a legfontosabb eredményeket az amerikai etnológia (kulturális antropológia), illetve a brit etnológia (társadalmi antropológia) érte el, noha ez utóbbi számára az akkulturáció helyett inkább a kulturális érintkezés (már a 20. században) és a kulturális változás fogalmak domináltak, amint azt Margaret Mead (The Changing Culture of an Indian Tribe, 1932) és Monica Hunter Wilson (Reaction to Conquest, 1936) tanulmányaiban is megfigyelhetjük. A kulturális változás nyílt jelentésével szemben, amely azokra a körülményekre irányítja a figyelmet, amelyek között a változás végbemegy, az akkulturáció és annak származtatott fogalmai megőriznek bizonyos kétértelműséget. Egy határozott irányú használat értelmében a kulturális asszimilációt, illetve a bizonyos kulturális sajátosságok egy alakzatának egy másikkal való felcserélését írják le. Észak-Amerikában és Afrikában az 1930-as években párhuzamos módon, tapasztalati megfigyeléssel folytattak tanulmányokat a bennszülött amerikaiak és az angol-amerikaiak, illetve az afrikaiak és az európaiak érintkezésére vonatkozóan, összefüggéseket igyekeztek feltárni a bennszülött népek egymásközti érintkezésének körülményeire és az éppen meglévő vagy megelőző érintkezések körülményeire vonatkozóan.
A Társadalomtudományi Kutatótanács memoranduma (1935) az akkulturáció kutatására vonatkozóan meghatározta az érintkezés típusait és szituációit, az eljárásokat, továbbá a kutatással kapcsolatos pszichológiai mechanizmusokat és várható eredményeit. A meghatározás eredményeként a 'determináció', 'szelekció' és 'integráció' mint a 'donor csoport' sajátosságai, illetve ennek megfelelően a befogadó csoport magatartásának és a befogadott sajátosságok módosításának meghatározásaiként jelentek meg.
A kutatás vezérfonalául szolgáltak a 'befogadás', az 'adaptáció' és a 'reakció' mint a kulturális elemek kicserélésének, új egységekké ötvözésének, illetve az elemek elutasításának megjelölései.
Spindler (1955) az akkulturáció tanulmányozásának komplex voltát hangsúlyozta és kiterjesztette az eredeti definíciót; eszerint az akkulturáció "azt a totális adaptív folyamatot jelöli, amely a kulturális mintaadás és az értékformálás, csoportformálódás, ellenőrzési rendszerek, társadalmi szerveződés, a gazdaság és az individuális pszichológiai struktúrák és funkciók vonatkozásában is végbemegy, mivel az adaptáció, azaz átvétel a változó létfeltételek kihívására -, amely viszont a népcsoportok és kultúráik egymásra hatásának eredménye - történik".
Az akkulturációt vizsgáló tanulmányok korai kritikái azok etnocentrikus irányultságát célozták meg, minthogy szinte kizárólag azokra a szituációkra korlátozódtak, amelyekben a nyugati kultúra volt a domináns, következésképpen alkalmatlanok voltak az összehasonlító elemzések számára.
Az akkulturáció számos történeti formáját tárták fel 1960-ig (hispanizálás, az amerikai bennszülöttek anglicizálása, az afrikai ghánaiak anglicizálása), amelyek mind különböztek a domináns európai nemzeteknek, az európai nemzetek fejlődésének megfelelő történeti koroknak és az alárendelt kultúráknak megfelelően.
Általában az akkulturáció tanulmányozása deskriptív volt, annak meghatározására irányult, hogy mely kulturális elemek változtak, s melyek álltak ellen a változásnak. Az érdeklődés az akkulturáció körülményeiről a világ más és más helyszíneire terelődött át, ahol ilyen folyamatokat tapasztaltak. A kutatás jellegzetes területei voltak: kulturális veszteség, dezintegráció, kulturális asszimiláció (az indián rezervátumok az USA és Kanada területén), szinkretizmus, kulturális fúzió az indiánok vallási életében, egy adott terület gazdasági és társadalmi rendszere.
Amint adottak voltak az érdeklődési terület fókuszpontjai, amelyek az általános szintű problémák megfogalmazását lehetővé tették, így a bennszülött mozgalmak, a kulturális fúzió, a személyiség és akkulturáció, kettős kultúra, társadalmi szintek és kulturális változás, az irányított változás technikái, kialakult az a különbségtétel, amelynek alapja az volt, hogy az akkulturációs folyamatok individuumokat vagy csoportokat érintenek. A háború után az akkulturációval leginkább az antropológia foglalkozott.
Az akkulturáció-kutatásokkal kapcsolatban a következő aspektusok merültek fel: az egyén viszonya az akkulturációhoz; az írásbeliség előtti népek viszonya a fejlett civilizációkhoz; a kulturális változások viszonya a társadalmi szerkezet egészében végbemenő változásokhoz.
Noha nagyon alkalomszerűen, de a társadalomtudomány más területein is feltűnik a fogalom, az antropológiában meghonosodott jelentését elfogadva, miszerint leírja a kultúra átadását egyik nemzedéktől a másiknak, egy külső csoport (out-group) tagja viselkedési mintájának igazodását a honos csoporthoz (in-group), egy központi tekintély vagy egy városi közösség hatását az elszigetelt rurális csoportokra.
Az akkulturációs helyzetek típusait különböző szempontok szerint lehet leírni, mint például: az érintkezésben résztvevő csoportok méretarányai; mozgási irányok (agresszív, passzív); presztízs vagy a hierarchiában betöltött státusz (fölérendelt, egyenlő, alárendelt); egymáshoz való viszonyulási módjuk (barátságos stb. attitűd); szokásaik egymáshoz mért kongruenciája vagy kompatibilitása.
Az akkulturáció mértékét és szintjeit is vizsgálták különböző népcsoportoknál az első érintkezési formáktól a teljes asszimilációig terjedő skálán.
Rokon jelentéssel szokták használni még a kulturális átvitel (transzfer) és a személyes reformuláció terminusokat.

Esettanulmány. Kapitány Ágnes és Kapitány Gábor az akkulturáció három típusát vizsgálta magyar értelmiségiek körében. A vizsgált személyek erős személyes tapasztalattal rendelkeztek kulturális változás szituációkban, viszonylag fejlett reflexív és értékelő magatartást tanúsítottak. A kutatás fókuszpontja az individualizációs folyamat volt a kulturális elemek teljes vagy részleges megváltozása mellett, s a donor és a befogadó kultúra közötti különbséget a donor oldalon mutatkozó magasabb fokú individualizáció jellemezte.
Amellett, hogy az individualizációs akkulturáció egy különleges esetéről alkottak verifikálható hipotézist, a szerzők általánosabb következtetéseket is levontak. Mindazonáltal a kutatás tárgyát jelentő típusok alanyai individuumok voltak.
»Erdélyből Magyarországra települt magyar értelmiségiek, akik legalább egy éve laktak a befogadó országban. Ez azért is érdekes típus, mert az akkulturáció etnikai asszimiláció nélkül megy végbe.
»Legalább egy éve az Egyesült Államokban élő magyarok, akik visszatértek Magyarországra, tehát ők is egy magasabb individuális tapasztalatra tettek szert.
»Kormányzati vagy pártadminisztrációban dolgozó értelmiségiek, akik vállalkozói pályára léptek.
A kutatás céljai az általánosítás szintjén változtak. Az egyének perspektívájában többféle reakciót lehetett megfigyelni a donor kultúrával való találkozás során: adaptáció, elszigetelődés, menekülés. A befogadó kultúra oldalán azonban nem világos, hogy mely vonások tartoznak az adott személyhez, s melyek ahhoz a kultúrához, amelyekhez eredetileg a személyek tartoztak. Egy más nézőpontban a népcsoportok migrációja azt is megmutatja, hogy egy kulturális kisebbség hogyan reagál a befogadó kultúrára. Az újonnan érkezők jellegzetesebb elemeket mutatnak fel, s ezért nagyobb a valószínűsége a kisebbségi csoport formálódásának (amelynek visszacsatoló hatása van a befogadó kultúrára is). Amennyiben két kultúra között folyamatos érintkezés áll fenn, úgy az interakció valamilyen formája megy végbe (mint amilyen a kommunikáció, kereskedelem, háború), amely végül általában egyenlőtlen pozíciót eredményez. Amennyiben mégsem egyenlőtlen a viszony, úgy a békés együttélés egy multikulturális szituációhoz vezethet. Még magasabb szinten a fejlődés és a civilizáció a tét. A kultúrák hajlamosak magasabb státuszt igényelni maguknak, így adott esetben még a kulturantropológusok objektivitása is megkérdőjelezhető, amennyiben erőfeszítéseik arra irányulnak, hogy egy kultúrára mint saját civilizációjuk eredetének egy részére tekintsenek.

Lásd még: asszimiláció, szegregáció
H. J.