| észrevételeim vannak

| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm

kulcsszó:

Meghatározás. A civizmus (civism) vagy polgári erények egy város polgárainak tapasztalható büszkeségére utal, amelyet azzal bizonyítanak, hogy készek felelősséget vállalni a köz ügyeiért, az általános fejlődésért, a kulturális tevékenységért stb. Szélesebb értelemben a polgári kötelességeket és felelősségeket is magában foglalja, nevezetesen az állampolgári minőséget is. A polgári kötelesség általában a közösség ügyeinek komolyan vételét, valamint a szavazás és a választás felelősségét jelenti. Az ilyen értelemben vett 'állampolgári kötelességérzet' (civic duties) általában az iskolázottsági szinttel egyenes arányban növekszik. Az állampolgári ismeretek (civics), mint a társadalomtudományok egy területe, az állampolgári jogok és kötelességek tanára vonatkozik.

Etimológia. A latin civicus, a polgársághoz, a polgárok összességéhez tartozót jelent.

Tárgyalás. A 'civil' vagy 'polgári' fogalma és értelme egy szűkebb kontextusban érthető meg és alkalmazható: egy adott városhoz tartozás érzetét jelenti, s ennek megfelelően a 'polgári büszkeség', a 'polgár érzet', a 'polgári kényelem' az emberek és lakóhelyük sajátos viszonyára utal. Egyes nézetek szerint a városi lét által inspirált 'polgári érzület' jelentős mértékben hozzájárulhat az államhoz fűződő állampolgári lojalitáshoz. Az erős helyi vonások, mint például az önkormányzat, bevett szokások és polgári hagyományok, egységes és folytonos építészet, kereskedelem és jólét szintén a polgári öntudatot erősítheti. Ókori formájában a polgári erény mint elv igen magas igényt támasztott, amely megkövetelte a városállamnak való teljes odaadást, illetve a magánélet alárendelését a köz ügyeinek és a közjónak (Held, 1995). Itália városállamaiban a polgárjog a közügyekben való részvételt írta elő.
Tágabb kontextusban a polgári erény jelenti az állampolgári kultúrát is, akár az állam, akár egy tágabb politikai egység szintjén. Ilyen értelemben az állampolgári kötelességtudatra, a politikai és polgári közügyekben való részvétel kötelezettségének vállalására utal. Az állampolgári kultúra különösen jelentékenynek bizonyult az Egyesült Államokban, és szorosan kötődik az amerikanizmus, az "amerikai életforma" fogalmához. Erős az állampolgárok meggyőződése a polgárok hatáskörét és politikai hatékonyságát illetően (ami azt jelenti, hogy hisznek a kormányzati politika alakíthatóságában), és ragaszkodnak a jogok gyakorlásához és érvényesítéséhez. Az amerikai politikai kultúra, illetve számottevő mértékben az állampolgári kultúra is, a domináns vallási hagyományban, a protestantizmusban, s különösen a puritanizmusban gyökerezik. A Max Weber által leírt protestáns munkaetika értékrendszere politikai következményekkel bír, a közösség tagjait a közügyekben való aktív részvételre motiválja. Továbbá, az egyházak is kiváló lehetőséget nyújtottak a polgári és politikai készségek fejlesztésére. Mivel az egyházakat a közösség tagjai irányították, ezek miniatűr politikai rendszerekként működtek, a kongregáció elvére szerveződve, ennélfogva a részvételi vallásos kultúra a részvételi politikai kultúra kifejlődését tette lehetővé.
Az állampolgári erényhez kapcsolódó fontos téma a polgári vallás. Noha a religion civile Rousseau Társadalmi szerződés (1762) című művében jelenik meg először, mégis az Egyesült Államokban játszott fontos szerepet, mint a politikai kultúra számára kohéziót és formát nyújtó, sajátságos és egyesítő eszméket hordozó szilárd paradigma. A hagyományos vallási formákkal párhuzamosan tartja fenn a saját kultuszát, amely bizonyos ikonok (pl. a zászló), szimbólumok (pl. az Alkotmány), szertartások és szekuláris szentek (pl. G. Washington, A. Lincoln) megkülönböztetett tiszteletét foglalja magában. Robert Bellah és munkatársai vizsgálták a polgári vallás és a hozzá rendelt, a közösségi szellem tudata értelmében vett közösségi érzet (common sense) fogalmát. Fontos kérdésként jelent meg, hogy a hovatartozás érzete milyen mértékben terjeszthető ki, például egy nagyobb, nemzetek fölötti politikai egység (mint amilyen az Európai Unió) is felruházható-e vele.
Állampolgári nevelés. A nevelésnek kulcsjelentősége van az állampolgári erények és az állampolgári kultúra fejlesztésében. A politikai demokráciának tanult szavazóbázisra van szüksége: ezt a 19. században egyre fokozottabb mértékben felismerték, s e felismerés nyomán terjedt el a kötelező általános elemi oktatás. Az állampolgári nevelés hozzájárulhat a szükséges ismeretek megszerzéséhez és a tudatosság mértékének növeléséhez, amelyek segítik az állam polgárait jogaik érvényesítésében és állampolgári kötelességeik teljesítésében. A jövő felnőttkorú generációja számára biztosítja az alapismeretek, az állampolgári értékek és erények elsajátítását; célja és feladata az alkotmányos és polgári jogok közvetítése, s hogy ily módon ráébressze a még kiskorúakat jogaik és felelősségük tudatára. Feladata továbbá a megfelelő állampolgári készségek fejlesztése, mint amilyen a tolerancia és a kölcsönös tisztelet, illetve a más, vagy ellentétes politikai nézetek iránti tolerancia, az ítélőképesség fejlesztése, akár személyesen elutasított politikai érvelésre vonatkozóan is, vagy egy nem sajátnak tekintett politikai kormányzati gyakorlat tisztelete; a döntéshozói készségek fejlesztése stb. Az állampolgári ismeretek oktatásának kötelezőnek kellene lenni, amihez a pénzügyi fedezetet az adott állam biztosítja. Sokat vitatott kérdés, hogyan illeszkedjen a társadalmi sokféleség az állampolgári nevelésbe, vagyis az állampolgári nevelés értéke előbbre való-e a társadalmi sokféleségnél, vagy esetleg éppen ellenkezőleg. Külön kérdés, hogy bizonyos esetekben az állampolgári ismeretek tananyagában foglalt eszmék ellentétben állhatnak a gyermek családjának vallásos meggyőződésével. Ilyen helyzetben a gyermekek, mivel nem pusztán a szüleik közvetlen és egyszerű termékei, hanem individuumok és állampolgárok is, "felülvizsgálhatják és elutasíthatják az örökölt kulturális identitásukat" (Gutman, 1994). Általában a politikai közösség nem kivételezhet a vallási közösségekkel az állampolgári alapoktatást illetően, mivel az államnak alapvető érdeke a polgárai közötti együttműködés, kisebb kompromisszumok mégis előfordulhatnak (mint például a híres Wisconsin vs. Yoder eset volt, amelynek eredményeként az amis egyházhoz tartozó gyerekek mentesültek a kötelező állampolgári nevelés alól).
Másfelől azonban a tananyagnak ki kell terjednie a multikulturális tartalomra is, hogy a gyermekek tanulhassanak a szomszédos kultúrákról, illetve, hogy a (többé-kevésbé) plurális társadalom különböző sajátosságai is megjelenhessenek. Az állami nevelésnek vagy tisztán szekulárisnak kell lennie, mint Franciaország vagy az Egyesült Államok esetében, vagy sokvallásúnak (multi-religious), mint amilyen Nagy-Britanniában. (A nemzeti identitás liberális perspektívában kérdéséhez lásd bővebben Miller, 1995.) Mindazonáltal "az állampolgári nevelésnek, a politikai jogokból eredően, el kell utasítania az akár szekuláris, akár vallási felfogásmódokat, amelyek vallási vagy faji türelmetlenségen alapulnak" (Gutman, 1995).
Az állampolgári vagy civil fogalma szorosan kapcsolódik a 'polites', 'civis' fogalmához, amely eredeti karakterét az ókori városállam modelljében (polis, civitas) kapta meg. A polgárjog elnyerése azonban feltételes volt, a városlakó vagyoni státuszától függött: a politikai szabadság és a városállam hivatalainak és méltóságainak viselése a gazdasági önrendelkezés (autarkheia) függvénye volt, tehát, hogy az illető oikodespotes, azaz egy háztartás ura-e. A polites és a civis Romanus létformája a nem-polgárjogúak munkáján alapult. A középkorban a városi polgárok kézművesek és kereskedők voltak, ami azt jelentette, hogy a mesteremberek szférája elismertté lett, s bekerült a szabad és kiváltságos polgárok meghatározásába. Az abszolutizmus elméleteiben, Bodin műveiben a civis urbanus megkapta a 'bourgeois' elnevezést, ami fokozatosan a 'citoyen' értelmet vette fel, ami immár nem egy város, hanem egy állam polgárát jelentette (például a németben: Staatsbürger, és nem Stadtbürger). A fogalom idővel egyre átfogóbb és egyetemes jellegű lett (így az általános választójog révén, ami meglehetősen kései, 20. századi fejlemény). Mindazonáltal az állampolgár kifejezés megtartotta az eredeti motívumokat, a szűkebb értelemben vett civitas közügyekért érzett felelősségtudatát és részvételi készségét.
A civil részvétel, noha némileg eltérő területen, a kortárs demokráciák egyik erényfogalma, akár az állampolgárság egy inkább republikánus megközelítésének, mint amilyen a francia nemzetállami köztársaság, akár egy inkább liberális, 'kötetlenebb' meghatározásából indulunk ki, mint amilyen az amerikai változat, amely "a magánélet és a kulturális sokféleség számára tágabb teret enged" (Walzer, 1977). Mivel a roppant bonyolult és egyre áttekinthetetlenebb társadalom és képviseleti demokrácia valóságában a közvetlen részvétel puszta illúzió volna az eredeti görög értelmében, ezért az alkotmányos képviseleti demokrácia és a nyilvánosság szférájának többé-kevésbé procedurális keretei között jelenhet meg. Demokratikus politikai közösségben a részvétel azt jelenti, hogy az egyén az egyenlő jog talaján részt vehet a döntéshozatalban és a közakarat formálásában. A kérdés több módon is megközelíthető, így például, hogy miként lehet hatékonyabban érvényesíteni az alapjogok egyenlőségét, vagy, hogy mennyiben igényel a részvétel egy erős és egységes politikai kultúrát, esetleg egy közös nemzeti identitást (amely lehet igen befogadó és dinamikus is), mint hátteret.
Habermas szerint a Rousseau és Kant által artikulált népszuverenitás gondolata a demokratikus állampolgárság individuális jogrendszerén belül is megfogalmazható. Azért érthetjük meg magunkat mint a ránk nézve kötelező törvények szerzőit, mert a demokrácia és az alkotmányos állam közt fennálló belső kapcsolat felhatalmaz bennünket arra, hogy megfogalmazzuk és igazoljuk igényeinket, s hogy közösen, nyilvános vitákon hozzunk törvényi döntéseket. Ugyanakkor azonban a deliberatív demokráciák modelljei közül korántsem mind olyan 'radikális', mint az előbb említettek, de általában kívánatosnak és lényegesnek vélik az állampolgárok részvételét a közügyekben és a társadalmi vitákban, illetve a diskurzus jelentőségét a döntéshozatal során. Mindamellett a nyugati demokráciák (az USA sem kivétel) riasztó jelensége a nem csekély mértékű apátia és a közügyek iránti elkötelezettség elapadása. Amint Walzer rámutatott, a politikai részvétel és a közügyek iránti elkötelezettség nemcsak lehetséges, de szintén igen fontos a civil társadalom szféráján belül, amely ilyenformán, ha nem is teljes mértékben, de mentesíti az államot bizonyos terhek alól. "Egy demokratikus állam polgárai nem [...] önmagukban elégséges létezők. Valami másnak is tagjai kell hogy legyenek, valami kisebb, könnyebben hozzáférhető, kevésbé igényes és veszélyes helynek, mint amilyen a modern állam. Ugyanis csakis ilyen helyeken tehetnek szert politikai kompetenciákra, csak itt tanulhatnak meg győzni és veszíteni, kompromisszumokat, barátságokat és szövetségeket kötni, megküzdeni az ellentétes véleményekkel" (Walzer, 1995). Walzer tehát inkább a polgárok szerveződéseiben való részvétel mellett tör lándzsát, mintsem a "szavazó szemlélő mellett", amely egy igencsak passzív állampolgárt jelöl (Walzer, 1995).
Mivel az állam és a civil társadalom közötti elhatárolás nem teljesen egyértelmű, hasonló a helyzet az állam, a politikai vagy gazdasági társaságok körébe tartozó szervezetek és a tágabban értett civil társadalom között húzódó határvonallal is. Ennek megfelelően ugyanez érvényes a civil részvételre is. Számos megközelítésmód és modell létezik az állam és a gazdaság, illetve a civil társadalom viszonyának leírására. Noha a Konrád György és számos más szerző által Közép-Európában az államszocializmus vagy kommunizmus időszakában, s ezzel párhuzamosan Latin-Amerikában is kidolgozott antipolitika modellje híres és hatékony volt, mégis téves az a nézet, amivel Jean Cohen érvelt, miszerint a civil társadalom mindent magában foglal, ami az állami szektoron kívül esik. Jogosult és jólcsengő lehet az etatista rezsimekben, de nem nyújt megfelelő elemzési módszert más politikai rendszerek, kivált nem a liberális demokráciák esetében. A legkülönbözőbb értelmezések (az antipolitikait kivéve) egyetértenek abban, hogy az állam és a civil társadalom bizonyos mértékig összefonódik és befolyásolják egymást. Mivel az állam biztosítja az általános törvényi keretet az egész társadalom számára, ezért jelentős mértékben a civil társadalom egésze és az egyes civil szervezetek számára is keretet nyújt. Másfelől a civil társadalom "sajátos karakterrel rendelkezik, amennyiben a társadalmi élet különböző területeit öleli fel, így a háztartás világát, társadalmi tevékenységeket, gazdasági csere- és politikai együttműködési formákat - amelyek mind nem az állam közvetlen irányítása alatt álló csoportok és személyek önkéntes vagy magánjellegű megállapodásán alapulnak" (Held, 1995). A Jean Cohen által vázolt fa-modell, amelyben a fő tényezőket az állam, a gazdaság és a civil társadalom alkotják (ezen belül a bourgeois és a citoyen különbözik), érzékelteti, hogy a civil társadalom hatást gyakorol a politikai társadalomra (amit a pártok, a politikai szervezetek és a politikai nyilvánosság szférái, mint pl. a parlament, alkotnak) és a gazdasági társadalomra (amit a termelés és elosztás szervezetei, cégei, szövetkezetei, továbbá a kollektív vállalkozások, szövetségek és tanácsok intézményei tesznek ki), amely egyúttal ezt a hatást az állam és a gazdaság felé közvetíti. Az állam és a politikai társadalom rendelkezik a saját hatalmi logikájával és kereteivel, melyeket "a hatalom és a pénz eszközei koordinálnak", ám a civil társadalom is kifejti a maga hatását a demokratikus szervezetek és kötetlen viták révén, a nyilvánosság számos kulturális és informális csatornáján keresztül. Így az is állítható, hogy a politikai társadalom a civil társadalomban gyökerezik. "A befolyásolás politikája a politikai diskurzus világát akarja módosítani, hogy ez lépést tartson a civil társadalomban artikulált, a kultúrát és az alapelveket érintő változásokkal. A befolyásolás politikája azt is megmutatja, hogy a civil társadalom aktorai hogyan vihetnek végbe valamit a politika vagy a gazdaság rendszerében anélkül, hogy mint civil aktorok vagy társadalmi mozgalmak elveszítenék identitásukat" (Cohen, 1995). A részvétel a civil társadalomban többet jelent, mint az egyesületi életben való közreműködés, hogy a demokratikus részvétel és a mozgósítás is lehetséges legyen. A civil társadalom maga is a demokratizáció egyik célkitűzése. Így csökkenteni vagy megszüntetni kell az olyanfajta autonómiát, ami az egyesületekhez való egyenlőtlen hozzáférésnek vagy éppen az oligarchikus tendenciáknak ad teret. A "nem-kényszer vezérelte emberi szerveződések terét" (Walzer) szintén a civil jogok védik és támogatják. "A civil jog azt a szükséges feltételt jelenti, ami biztosítja az emberek számára a saját maguk által választott életformák és az egyesülés különböző formáinak kontextusában gyakorolt tevékenységek lehetőségét, mivel ezek alkotják a civil élet birodalmát" (Held, 1995).

Lásd még: állampolgárság, civil szervezetek, civil társadalom
H. J.