| észrevételeim vannak

| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm

kulcsszó:

Meghatározás. A pluralizmus arra a meggyőződésre utal, amely szerint egy adott entitás alapvető meghatározottsága a pluralitás. Ilyen értelemben pluralistának lehet nevezni minden olyan nézetet, amely a monizmussal szemben (egyesek szerint a dualizmussal is), az elemi dolgok, folyamatok és magyarázatok sokoldalúságát vallja (Scruton, 1982). És valóban, a kifejezés számos területen használatos, mint a metafizika, társadalom- és politikaelmélet, etika.

Etimológia. A latin pluralis szó eredete a plus, plur-, jelentése 'több'.

Tárgyalás. Megkülönböztethetünk vallási, ideológiai, kulturális és még több más pluralizmust.
A kifejezés eredete Cristian Wolff elméletére vezethető vissza, aki kétféle filozófusról beszél: pluralistákról és egoistákról. Kant fejleszti tovább az elképzelést, aki az egoistát úgy határozza meg, mint aki elutasítja, hogy véleményét, gondolatait mások perspektíváiban is kész legyen megvizsgálni. Az esztétikai és erkölcsi mellett megemlíti a logikai pluralizmust is, ami nála következetesen összefonódik a szólásszabadság gondolatával. Noha Kant terminológiájának megvolt a maga hatása a 19. század elméleteire, de mégsem került később a figyelem középpontjába. Erre a vonulatra inkább a filozófiai pluralizmus korábbi forrásai, Leibniz munkái, illetve a neokantiánus irányzat (elsősorban Heinrich Rickert és Nikolai Hartmann) gyakorolt nagyobb hatást. William James és J. C. S. Schiller pragmatizmusa helyezte a pluralizmus témáját a politikai és metafizikai diskurzus középpontjába. James H. Lotze Metafizikájával (1879, angol kiadás 1884) szállt vitába, aki azt fejtegette, hogy minden dolognak valamiképpen egyneműnek kell lennie, miután mind kapcsolatban állnak egymással, tehát egy valós entitás részeit képezik. F. H. Bradley filozófiájával és az újhegeliánusokkal is perlekedve James a Pluralistic Universe című munkájában foglalta össze elméletét. Szerinte a dolgok 'egyedien' vagy 'megosztott' formában léteznek, és nem valamilyen monisztikus 'minden-egy' formában. A dolgok összekapcsolt, összefűzött módon vonatkoznak egymásra, tehát nem lehet beszélni egy mindent egymásra utaló, egyetemes integrált létezőről. A pluralizmus James szerint egyfajta panteizmus, ami tagadja a 'radikális empirizmus' által támasztott abszolút elvet, miszerint a "dolgok abszolút totalitását-összességét nem lehet aktuálisan megtapasztalni, következésképpen a disszeminált, vagy nem-teljesen egyesített megjelenés nevezhető csak valóságosnak". A hipotetikus egység nem tekinthető monisztikus abszolútnak, hanem végsőnek abban az értelemben, hogy adott időben fogható fel (tehát alá van vetve a létrejövésnek). A determinista 'készen kapott' világ felfogásával szemben a pluralizmus azt tételezi, hogy a világ mindig a létrejövés állapotában van. Etikai perspektívában ez azt jelenti, hogy az ember számára nyitott a döntéshozatal lehetősége, ami a szabadság garanciája.
A politikai pluralizmus előfutárai között elsősorban a föderalista gondolat képviselőit tarthatjuk számon, különösen a német Otto von Gierke, az angol Frederik William Maitland, a franciák közül Léon Duguit és Alexis de Toqueville, illetve az amerikai James Madison nevét kell megemlíteni. Lényeges különbséget húztak a területi és a funkcionális pluralizmus között, annak függvényében, hogy a csoportok területi elv (állam, tartomány stb.) szerint vagy kulturális, vallási stb. alapon jöttek létre.
A 20. század elején egy népszerűvé vált érv terjedt el a multiplicitás oldalán az uralkodó monizmus ellenében, még ha az alapvető egység-elvet senki sem kérdőjelezte meg. B. P. Blood a vitát politikaelméleti mederbe terelte azzal, hogy megalkotta a 'pluriverz' kifejezést, mint az autokráciával szembenálló sokak demokráciájának fogalmát. James hasonló nyomon járt: "A pluralisztikus világ inkább hasonlít egy föderális köztársaságra, semmint egy birodalomra vagy királyságra". Harold Laski, akire nagy hatással volt J. N. Figgis munkássága, megfogalmazta a politikai pluralizmus összetételt, és ezzel tovább szélesítette a vita terét (Church in the Modern State, 1913).
Laski a politikai pluralizmus címén a társadalmi csoportok autonómiáját kívánta erősíteni az államhatalommal szemben, annak mintájára, ahogyan az individuális létezők elmélete a holisztikus világ fogalmát támadta. Az állam, amelyhez minden egyén tartozik, a többi társadalmi csoport szintjén foglal helyet, így semmilyen különös lojalitás nem illeti meg. Az autoritás alapja a szabad egyetértés, amellyel minden egyén bármely más társaságot, szakmai szervezetet stb. megillethet, amelyek különben egymással és az állammal is versengenek - ugyanakkor az állam nem rendelkezik az erőszak vagy kényszer gyakorlásának jogával. Nincs lehetőség eleve meghúzni a határt az egyének, a csoportok és az állam illetékességi területei között. Ezzel szemben - kétséges esetekben ez a döntő - bármely egyénnek lojálisnak kell lennie ahhoz a jogalanyhoz, amely a legmagasabb morális elvet teljesíti.
A német politikai jogelmélet nagy hatású alakja, Carl Schmitt vezette be Laski politikai pluralizmus fogalmát a politikaelméletbe. Schmitt Laskival vitatkozva a pluralizmus lényegének a komplex, ám jól szervezett társadalmi és politikai entitások sokaságát tekintette, amelyek részt vesznek az állam politikai akaratának kialakításában. Másfelől Schmitt - a saját nézőpontjából - elismerte ugyan a fajok és népek pluralizmusát, a különböző kultúrák és vallások létjogosultságát, a nyelvek és a jogrendek sokféleségét, ugyanakkor csak az államot ismerte el mint politikai entitást. Tehát a pluralizmus a sokféle társadalmi entitások hatalma, amelyek mindazonáltal az állam akaratán keresztül jelennek meg. Ez a Weimari Köztársaság 'plurális államának' kritikáját jelentette. Schmitt elutasító álláspontjának hátterében a pluralizmusban rejlő dezintegrációs lehetőségtől való félelme állt. Mivel ezek a pluralizmus-elméletek nem ismerik el, hanem éppen megkérdőjelezik az állam fundamentális jelentőségű szuverenitását, azaz vitatják az állam entitásának szupremáciáját, ezért képtelenek azonosítani és meghatározni a par excellence politikát, azaz az állam egységét, mint ami a közösség életének kérdéseit tekintve a végső döntési szintet jelenti. Az elemzés végső következtetése szerint az állam szuverenitásának tagadása anarchiához vezet. Másfelől azonban a (törvényes) szuverenitás nem szükségszerűen jelenti azt, hogy az államnak társadalmi téren is teljes körű kompetenciával kell rendelkeznie, tehát hogy minden vallási, kulturális, gazdasági és más hasonló kérdésben döntési hatáskörrel rendelkezne, amit a plurális elmélet jogosan hangoztat.
Csak a totalitarizmus keserű tapasztalata után kelt újra életre Németországban a pluralizmus gondolata. (A 'plurális demokrácia' értelmében, ám ilyen tekintetben - ahogyan Franz Neumann hangsúlyozta - a náci állam is plurális volt, hiszen abban is fel lehetett fedezni a többféle nyomásgyakorló csoport meglétét, amelyek közül egyik sem volt mindenható.) Sokak számára a pluralizmus a homogén és monolitikus, így például a fasiszta társadalom ellenfogalma. Az ilyen megfontolások szoros összefüggésben állnak a toleranciával, legalábbis mint a közrend megőrzésének eszközével. A Német Szövetségi Köztársaság politikai rendszerére nagy hatással volt az amerikai politikai gondolkodás, ami nem jelentette az állami szuverenitás teljes tagadását, de erős ellenállást érvényesített a kizárólagos állami túlhatalom lehetőségével szemben. A pluralizmus ebben az összefüggésben az unitarizmus ellentéte, amely erős hajlamot mutat arra, hogy a teljes társadalmi életet egy vezérlő elvnek rendelje alá. A pluralisztikus szemlélet szerint a társadalmi élet számos formája lehetséges, és a társadalom irányítása során is számos elvet lehet érvényesíteni, s ezeknek nem kell, hogy közös eredőjük legyen, s nem feltétlenül sorolhatók egy közös osztályba. Az ún. neopluralista elméletek (különösen a német változatában, például Ernst Fraenkel) szerint azonban a gazdasági és társadalmi heterogenitás dacára mégis csak létezik egy minimális konszenzus az alapjogok és a demokrácia elveinek alapján, ami tekintettel van a közjóra, a közérdekre (törvényi, hagyományos és alkotmányos eljárások). A második világháborút követően kezdték el a csoportpolitikák dinamikájának közvetlen vizsgálatát, az így megindult diskurzusnak Schumpeter elmélete adott új lendületet. Elemzésében az állampolgár az elitek kompetitív harcának kiszolgáltatva, elszigetelve és sérülékenyen mutatkozik.
A modern ipari társadalmakra alkalmazott szigorú értelemben a pluralizmus a társadalmi szervezetek konfliktushelyzeteként jellemezhető. A problémát az képezi, hogy miként lehet a különböző csoportok heterogén érdekeit olyan politikai formában közvetíteni, amelyben egyszerre növelhető a társadalmi integritás és stabilitás, illetve a liberális és demokratikus értékek is megőrizhetőek. A pluralizmus kritikusai a társadalmi egység mellet törnek lándzsát az oligarchikusnak tekintett csoportok miatt fennálló társadalmi felfordulás veszélyével szemben. Pozitív megítélés szerint a pluralizmus a gondolatok konfliktusát jelenti, a vitát, hosszú távon az érdekek kiegyenlítődését. A pluralizmus a törvényességen nyugvó szabad demokráciák megkülönböztető jegye, amelyet az egyéni érdekek kollektív képviselete révén lehet megvédeni, s ezáltal kerülhető el, hogy a döntéshozatal egy autokratikus állam vagy egy kisajátított bürokrácia kezében összpontosuljon. Az Egyesült Államokban a pluralizmust egyfajta harmonia prestabilita értelmében a hatalmak egyensúlyaként fogják fel, amit a minél több csoport 'részvétel-kiterjesztése' révén, a 'hatalmak ellensúlyozásával' vélnek fenntarthatónak. Az európai, és különösen a német neopluralizmus a demokrácia közös értékkódexét kívánja rögzíteni. A pluralizmust mint állam-, illetve demokrácia-elméletet némely kritikusa konzervativizmussal vádolja, s még inkább azzal, hogy túl merev, mivel az érdekek bizonyos típusai nem jelenhetnek meg a pluralista modellben (például amelyek nem kötődnek szorosan konfliktushoz). Hasonlóképpen azért is bírálják, mert minduntalan új egyenlőtlenségeket termel ki. Mindamellett a demokratikus pluralizmus, és főként a neopluralizmus - az elitelméletekhez hasonlóan - inkább normatív irányzat, amely olyan előfeltevésekre támaszkodik, mint a legkisebb közös érdek, a közjó regulatív ideája, a társadalmi béke, a konfliktus és konszenzus feszültsége, illetve az a gondolat, hogy a demokrácia és a pártok versengése voltaképpen egy és ugyanaz. Az utóbbi időben a pluralizmust (jóllehet inkább a pluralista elméletek pluralitásáról kellene beszélnünk), mint a politikatudományok modelljét elsősorban a korporativista elméletek (illetve Németországban a plurális korporativista elméletek) oldaláról támadták.
Az elméleti pluralizmus fogalmát Hans Albert vezette be, azzal a céllal, hogy ellensúlyozza és kiváltsa a monizmust, amely minden további gondolat és rendszer számára kívánt abszolút alapot azonosítani. Az alternatív elképzelések alapvető szerepet játszanak az elméleti pluralizmus értelmezésében, hiszen ezek új referencia-kereteket nyújtanak a lehetséges megoldások számára. Mint ilyenek, a megkövesedés ellen szolgálnak biztosítékul, a tudományos vagy elméleti álláspontok dogmává merevedését akadályozzák meg, és gazdagítják a kritika reflexív módjait. Ennek eredete felfedezhető W. R. Popper fallibilitás-elvében, illetve P. Feyerabend elméletében, aki ellentmondásos érveket kívánt kidolgozni az uralkodó teóriák megkérdőjelezése végett. Feyerabend úgy érvelt, hogy egyszerűen lehetetlen egyetlen elméleti rendszerrel magyarázni minden jelenséget, továbbá összemérhetetlenek az egyes elméletek, amelyek különben gyümölcsözőek a saját területükön. Ezt a gondolatot a társadalmi életre is modellezte, így Feyerabend egy olyan plurális társadalmat vázolt, amelyben akár irracionális irányzatok is helyt kaphatnak. Ezt követően a pluralizmus egyenesen programként fogalmazódott meg a posztmodern elméletekben; elsősorban Gilles Deleuze és Félix Guattari nevét kell megemlíteni, szerintük a legkülönfélébb stílusok és metódusok létezhetnek egymás mellett vagy akár interferálhatnak.
Az etikai pluralizmus közvetlenül az univerzalista és kozmopolita etikák ellen fogalmazódott meg a 19. és 20. században. Abban az egy alaptételben egyeznek meg az etikai pluralizmus képviselői, hogy nincs egyetlen olyan törvény sem, nincs Sollen, amely minden esetben alkalmazható lenne, tehát egy egyetemesen érvényes etikai rendszer számára keretet biztosíthatna. Ezzel szemben többféle, egymástól független erkölcs létezik, amelyek az egyének cselekedeteit szabályozhatják. Nietzsche fejtette ki, hogy a modern ember éppen az egymással is versengő moralitások sokféleségével írható le. Alapvetően azonban kétféle morált lehet megkülönböztetni, az egyik a rabszolgamorál (Sclavenmoral), amelynek lényege a szimpátia etikája, a testvéri szeretet prédikálása, s ezzel áll szemben az úrmorál (Herrenmoral), mely az ösztönökre bízva magát az önmegvalósításra törekszik, tekintet nélkül a jó és a rossz szokványos megkülönböztetésére.
A 20. században jelentékeny elméletek születtek a plurális etika talaján. Így például Max Weber A politika, mint hivatás című tanulmányában különbséget tett két különböző, egymással ellentétes maximára, a felelősségre és a szándékra építő etika között. Ez utóbbi eredetileg vallásos hitre támaszkodik, nevezetesen Jézus Krisztusnak a Hegyi beszédben megfogalmazott etikájára, amelyben a saját cselekvés legitimálásának alapjait fektette le. A másik oldalon a felelősség elvére alapozó etika a cselekvések következményeivel számol, és a szándéketikával szemben kész felelősséget vállalni értük. Henri Bergson (Les deux sources de la morale et de la religion) az etikát társadalmi nézeteinek megfelelően osztotta fel. A statikus vagy zárt morál forrása az az ösztön, amit a szokásszerű tevékenységek esetén tapasztalunk, ez esetben a személytelen kötelességteljesítés a zárt társadalom fennmaradását szolgálja. Ennek tökéletes ellentéte a dinamikus morál, az 'élan vital' vagy más megfogalmazásban a 'morale d'amour de l'humanité' kifejeződése, ami az egyéneknek egy nyitott társadalomban való egyesítését célozza.
Arnold Gehlen, bizonyos mértékben Nietzsche, Weber és Bergson hatására, olyan plurális etikát dogozott ki (Moral und Hypermoral - Eine pluralistische Ethik), amely a minden egyénben meglévő és társadalmi szabályozó szerepet játszó instanciákra épít; az instanciák, minták funkcionális és genetikai tekintetben egyaránt függetlenek. Az ösztönök és vágyak antropológiailag kidolgozott rendszerében négy különböző étoszt rögzít Gehlen, nevezetesen 1. a kölcsönösség vagy szimpátia, 2. a jó élet, vagy kellemesség, 3. a család és végül 4. az állam, illetve az intézmények étoszát. Látens feszültség tapintható ki a négy étosz között, ám rendes körülmények között konfliktus nélkül képesek együtt létezni akár a társadalomban, akár az egyénben. Válságszituációkban ugyanakkor tiszta formákat öltenek, és egymás ellenében is polarizálódnak, amikor agresszív energiák szabadulhatnak fel. Hans Albert hasonló pozíciót foglalva el megvédi a plurális etikát Max Weber érvelése nyomán, miszerint az emberi cselekvés alapja mindig az értékdöntés (Wertentscheidungen), s ez soha nem lehet konzisztens vagy önmagában racionálisan legitim.
H. J.

Lásd még: nyomásgyakorló csoport (lobbicsoport), régió, társadalmi pluralizmus, területiség, tolerancia