| észrevételeim vannak

| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm

kulcsszó:

Meghatározás. A politikai pártok az állampolgárok és az állam között szerepet játszó köztes struktúrák. A politikai párt olyan társult csoport, mely egy államon belül szerveződik, tagjai ugyanazon ideológiai preferenciákkal rendelkeznek, és amely a választásokon más hasonló csoportokkal verseng azzal a céllal, hogy képviselőkhöz jusson a kormányzatban, akik e párt nevében fejtik ki tevékenységüket. A pártok azzal az igénnyel lépnek fel, "hogy az így elnyert politikai hatalmat a köz érdekében gyakorolják" (Lawson, 1989).

Etimológia. A német 'partei', angol 'party', román 'partid' szavak latin eredete a pars - 'rész', 'felosztás', 'csoport', illetve a latin partire ige, melynek jelentése: 'felosztani'.

Tárgyalás. A fogalom etimológiai jelentéséből következően a "párt" csupán része az egésznek. Ám az európai civilizációban a "harmonikus egység" (Burke) sokáig a legfőbb értéknek számított. Egy az Isten, egy az egyház, egy a szuverén. Számos, a korai modern korhoz tartozó politikai gondolkodó elvből elutasította a párt eszméjét. A pártokra gyakran mint "pártütőkre" tekintettek. Machiavelli az ilyen "pártütőket" a politikai romlottság jelének tartotta, Hobbes pedig azt hangsúlyozta, a fejedelem kötelessége, "hogy feloszlassa, vagy rávegye a pártoskodókat, hogy maguk szóródjanak szét". Valamely párt létrehozását sokáig úgy tekintették, mint a polgárháború előfeltételét. Ennek következtében a pártalakítással szembeni ellenérzéseknek régi keletű és mély gyökerei vannak.
"A pártok létének elfogadására [...] annak felismerésével került sor, hogy a különbözőség és a vélemények eltérése nem feltétlenül összeegyeztethetetlen a politikai renddel és nem feltétlenül bomlasztó hatású e rendre nézve. Ezen ideális értelemben a pártok a liberális világnézeten alapulnak, illetve annak viszonyfogalmát képezik" (Sartori, 1976).
Hume és Burke voltak az első gondolkodók, akik hangsúlyozták annak jelentőségét, hogy a pártok "tiszteletreméltó gyülekezetek" is lehetnek. A politikai pártok létét, melyek olyan szabályok keretei között versengenek a hatalomért, melyek valamennyi versengő számára egyenlő esélyeket garantálnak, immár a képviseleti demokrácia lényeges vonásának és conditio sine qua non-jának tekintik. A pártok állampolgár és állam kapcsolatának egy formáját biztosítják: megszervezik és kifejezésre juttatják a társadalmi vélemény(különbség)ekkel kapcsolatos követeléseket és a velük kapcsolatos támogatottságot.
A politikai pártok kormányzati döntéshozókat verbuválnak, akik magatartása mély és széleskörű hatást gyakorol a társadalom egészére, miként Blondel rámutat "összekötő szerepet töltenek be a politika intézményi és viselkedési szempontjai között", s "a politikai élet egyik legizgalmasabb valamint legmodernebb intézményeinek" tekinthetjük őket. A modern társadalmakban betöltött szerepük és helyzetük magyarázattal szolgál az irántuk megnyilvánuló tudományos érdeklődésre.
A politikai pártoknak óriási irodalma van, amely a politikai pártok fontos jelenségét övező főbb problémák köré szerveződnek: a politikai pártok gyökerei; a politikai pártok funkciói és a modern demokráciákra gyakorolt hatásuk; a politikai pártok szerveződési struktúrája és időről időre lezajló átalakulása valamely adott társadalomban, és így tovább.
A politikai pártok jelensége gazdag változatokat produkál, ami magyarázatul szolgál az osztályozáshoz szükséges ismérvek utáni kutatásra. A kiválasztásra kerülő ismérvek egyszersmind sokatmondó erőfeszítéseket testesítenek meg a politikai pártok definiálására és újradefiniálására. Számos tudós a párttagok doktrinális közösségét tekinti meghatározó tényezőnek. Az első, aki ilyesféle meghatározással szolgált, Benjamin Constant volt: meghatározása szerint a politikai párt "olyan emberek gyülekezete, akik azonos politikai doktrínát vallanak". Sok párt, különösen amelyik történelmi hagyománnyal rendelkezik, olyan nevet visel, melyet azért választottak ki, hogy megmutassák ideológiai meggyőződésüket: a liberális, konzervatív, szociáldemokrata, kereszténydemokrata, kommunista pártok stb. az ideológiai dimenzió fontosságát sohasem tagadták, ám más fontos dimenziókkal kapcsolták össze, mint például: tagjaik gazdasági-társadalmi származása (a marxisták szerint valamely párt közvetlenül kötődik valamely társadalmi osztályhoz). A kortárs szituációra jellemző, hogy az ideológiai téren megnyilvánuló mozgalmak sok szempontból bonyolult viszonyban állnak a pártokkal és pártrendszerekkel, és ugyanez érvényes a társadalmi szerkezet átalakulásával kapcsolatban is.
Másfelől számos politológus, mint például Moisi Ostrogorski, Roberto Michels és, később, Maurice Duverger fontosabbnak tartották a párt "anatómiáját" (azaz szervezeti struktúráját), mint a doktrinális közösséget, vagy a politikai programot. A különféle pártok közötti megkülönböztetés magyarázatául szerveződésük jellege szolgál. "A párt olyan közösség, mely sajátos struktúrával rendelkezik", állította Duverger. E meghatározásból kiindulva a francia politológus a politikai pártok két fő típusát különböztette meg: a káderpártokét és a tömegpártokét. Az első típushoz tartozó pártok gyengék, centralizáltak és tagoltak. Háromféle "tekintélyre" támaszkodnak: befolyásos emberekre, választási kampányszakértőkre és gazdag emberekre. A politikai spektrumon belül a káderpárt a jobboldalon helyezkedik el. A tömegpártok a népesség ugyanazon jól meghatározott kategóriájából verbuválnak tagokat. A tömegpárt jól tagolt és centralizált. A tömegpártok egymással összekapcsolt szervezetek széles hálózatává szervezik tagjaikat és követőiket. Amint Deschouwer hangsúlyozza, az ilyen párt "inkább társadalmi, mint politikai" és hagyományosan a politikai spektrum baloldalon helyezkedik el.
A 20. század második felében a tömegpárt kénytelen volt újjászervezni magát azon átalakulásoknak köszönhetően, amelyek mind a társadalom szerkezetét, mind pedig a fő politikai cselekvők politikai magatartását érintették. Új típusú párt bukkant fel, melyet Kirchheimer gyűjtőpártnak (catch-all-party) nevez. Ez inkább politikai, és kevésbé társadalmi jellegű. A "gyűjtő" jelző inkább egyfajta politikai stratégiára, semmint a pártszerkezetre vonatkozik, és Kircheimer arra is rámutat, hogy valamennyi párt használ egy ilyesféle stratégiát és alkalmazkodott ahhoz, mivel szembetalálták magukat a zsugorodó és ingadozó szavazótábor problémájával. A gyűjtőpárt logikája a fogyasztói logikára hasonlít. A párt az állam és a társadalom között közvetítő alkuszhoz (broker) hasonlít, és próbálja eladni a fogyasztóknak a termékeket, amelyeket megrendelnek.
A 20. század vége a politikai párt új fogalmát hozta létre: a kartelpártot. Elméleti kidolgozása R. Katz és P. Mair nevéhez fűződik. A gyűjtőpárt számára az adott és a mozgó szavazóbázis közötti kapcsolat igen fontos marad. A kartelpárt számára az államhoz való viszonya a legfontosabb. A Katz és Mair által kidolgozott fogalom szerint egy maroknyi párt képes arra, hogy megbundázza a politikai piacot azáltal, hogy kiváltságos hozzáférést szerez magának az állam finanszírozásához, megosztva egymás között a hatalmat, (a hatalom váltogatásával vagy koalícióval) egyúttal a pálya szélére szorítva a többi versengőt. A politikai pártok és az állam fúziója veszélyessé válik, ha a pártok hosszú ideig maradnak a hatalomban. A kartell-modell a demokrácia elleni súlyos kihívásnak tekinthető, mivel csoportcélokra foglalja le a közjavakat.
G. C.

Esettanulmány (1) Szerbiában a 19. század utolsó negyedében alakítottak először politikai pártokat, Montenegróban pedig a 20. század elején. A legrégibb pártok Szerbiában a liberálisok, a progresszívek és a radikális párt. A radikálisok fölényes előnyt élveztek, mivel nagyon népszerűek voltak, lévén, hogy vidéken éltek, a tömegekkel szoros kapcsolatban álltak. A 20. század elején kettészakadtak, miután a független radikálisok önállósodtak; Jugoszlávia létrejötte után ők alapították a Demokrata Pártot. Montenegróban első pártként a Néppárt alakult meg. Később egy másik párt is létrejött, ám mivel az első párt igencsak széleskörű népszerűséggel és ismertséggel bírt, a második párt egyszerűen bejelentette, hogy az előző helyére kíván lépni. Ezért lett a neve is Valódi Néppárt. A Jugoszláv Királyság idején (1918-1941) a szerbiai pártoknak egész Jugoszláviára sikerült kiterjeszteniük a befolyásukat. Ugyanakkor a Radikális Párt különböző csoportokra töredezett szét, majd a harmincas évek végén végül sikerült egyesülniük a Jugoszláv Radikális Közösség szárnya alatt, amely valóban egyfajta koalíciót reprezentált, beleértve a Boszniai Moszlim, valamint a klerikális Szlovén Római Katolikus Pártot.
A demokratáknak szembe kellett nézniük a független demokraták leszakadásával, akik többnyire Jugoszlávia horvát részének szerbjeit képviselték. A független demokratákkal, valamint a legerősebb horvát párttal - a Horvát Parasztpárttal - a demokraták közös blokkot alakítottak, hogy felvegyék a versenyt a radikálisok vezette uralkodó koalícióval. A harmincas évek választási rendszere az ellenzék számára kedvezőtlen volt, és választási óvintézkedéseket tartalmazott, ami a demokrata-parasztpárti blokk számára azt jelentette, hogy képtelenek voltak kivívni a hatalomra kerülést.
A régens uralom ideje alatt a radikálisok megfogadták a korona tanácsát, hogy egyezzenek meg a legerősebb horvát párttal, a Horvát Parasztpárttal annak érdekében, hogy erősítsék a kormányt: 1939 augusztusában a Horvát Parasztpárt elhagyta az ellenzéki tábort és belépett a kormányzásba. Mindezt azon politikai megegyezés alapján tették, melyet a két pártvezető kötött, Cvetković a radikálisok részéről és Maček a Horvát Parasztpárt oldaláról: az előbbi vezette a kormányt, amelyben az utóbbi miniszterelnök-helyettes volt (ún. Cvetković-Maček-kormány).
A II. világháború folyamán a politikai pártok nem tudtak szabályosan működni, mivel Jugoszlávia területe megszállás alatt volt. A kommunisták vezették a győzedelmes gerillaháborút és sikerült elnyomniuk az összes többi pártot. A kommunista párt 1919-ből ered, ám az 1920-as vukovári kongresszus során a szocialisták leváltak és néhány szociáldemokratával együtt attól kezdve végig a kommunisták ellenzékét alkották. 1921-ben a kommunista tevékenységet, miként a pártot is, hivatalosan betiltották.
A nem-kommunista pártok elnyomása a II. világháború után inkább informálisan zajlott. Egyes pártok, mint a demokraták, vagy a Horvát Parasztpárt, a háború után megkísérelték feléleszteni tevékenységüket, ám tagjaikat és támogatóikat megfélemlítették. Így történt, hogy a korábbi Jugoszláviában kommunista egypártrendszer került bevezetésre, amely Tito uralmának teljes ideje alatt és utódai alatt még egy évtizedig tartott.
A hidegháború végeztével, a kilencvenes évek elején a politikai pártokat jogilag elismerték valamennyi jugoszláv tagköztársaságban. Eleinte a régi pártok felélesztésének eszméje volt az uralkodó. Horvátországban a Horvát Parasztpárt, valamint Szerbiában a demokraták, néhány más párttal együtt, újrakezdték tevékenységüket. Mindazonáltal hamarosan világossá vált, hogy az új politikai pártok nem lehetnek a régiek másolatai. Ugyanakkor a választók sem úgy reagáltak, mint ahogyan egyesek várták, következésképp mindenütt új pártok kerekedtek fölül.
A legutóbbi politikai fejlemények Szerbiában és Montenegróban ettől valamelyest eltérő képet mutatnak. Montenegróban az uralkodó Szocialisták Demokratikus Pártja (SZDP), amely az egész Jugoszláviát uraló korábbi Kommunista Liga utódja, kettészakadt, amikor a pártvezetés úgy döntött, hogy nem követi többé Milosevic politikáját. Azok, akik a régi irányvonalnál maradtak, megalakították a Szocialista Néppártot (SZNP). Amikor azonban Milosevic 2000 szeptemberében elvesztette az elnökválasztást, a SZNP elveszítette táborát és szövetségi szinten koalícióra lépett azon szerbiai pártokkal, amelyek győztesen szerepeltek a választásokon. Mind a SZDP, mind pedig az SZNP blokkokat hozott létre, melyek manapság Montenegró vezetését képezik. Míg az SZDP a függetlenség pártiakat vezeti, az SZNP az unionistákat.
A politikai pártok Szerbiában és Montenegróban mindezidáig néhány olyan vonást mutattak, melyek a pluralizmus számos országra jellemző korábbi fokozatait mutatták. Ezek közül a legszembeötlőbbek: a) valamennyien gyűjtőpártok, vonakodnak attól, hogy sajátos társadalmi rétegeket szólítsanak meg; b) csaknem valamennyien vezetői pártok, aminek ténye igen erősen befolyásolta a mindennapi nyelvhasználatot, mivel az emberek azt kérdezik, vajon valaki ezzel vagy azzal a politikussal tart-e, és nem azt, hogy melyik párt tagja; c) szoros összefüggésben az elsőként említett vonással, a pártoknak többnyire meglehetősen vegyes ideológiájuk van, ami a megfigyelőt megfosztja annak lehetőségétől, hogy egyértelműen és kétséget kizáróan különbséget tegyen jobb- és baloldali pártok között.
N. S., J. G., A. K.
Esettanulmány (2) A magyar politika fő reprezentánsai azon politikai pártok, amelyek jelen vannak a parlamentben. A parlamenti helyekhez jutás feltétele, hogy legalább 5%-ot érjenek el az országgyűlési választásokon, melyeket négyévente tartanak. Valamennyi mai magyar pártot a demokratikus átalakulás idején alakították és kevés, jóllehet jelentős változás történt a teljes szerkezetben. A pártok inkább ideológiai alapon, kevésbé társadalmi érdekek mentén alakultak. Ennek megfelelően a politikai pártok általában nem rendelkeznek szilárd társadalmi támogatottsággal (párttagsággal, illetve több cikluson át kitartó szavazóbázissal), s ha mégis van ilyen réteg, akkor az a magyar társadalom kulturális vagy ideológiai megosztottságával magyarázható.
A főbb pártok a következők: az első, 1990-ben tartott választásokat a Magyar Demokrata Fórum (MDF) nyerte, amelyet 1987-ben civil szervezetként alakítottak, a konzervatív ideológia képviselőjeként. A párt mindig is széles társadalmi háttérrel rendelkezett, mivel a konzervatív ideológia széles körben jelen van a társadalom különféle rétegeiben. Mindazonáltal a párt képviselni tudta a katolikus egyház érdekeit a felsőbb városi régetekben. Gyakran bírálták nacionalizmusa, valamint gazdasági kudarcai okán. A koalíciós kormány elgyengülésével a párt elolvadt és az 1998-as választásokra önállóan még jelölteket sem tudott állítani, csupán a Fiatal Demokraták Szövetsége Magyar Polgári Párt segítségével. Ilyen módon helyet kaptak az 1998-2002 között regnáló kormányban.
Az úgynevezett posztkommunista párt, a Magyar Szocialista Párt (MSZP) megnyerte az 1994-es választásokat. Támogatóik részint a munkásosztályból, többnyire idős munkásemberekből, részint a városi értelmiségi rétegekből kerülnek ki, akik a konzervatív, de a liberális ideológiát is ellenzik. A pártot azért bírálták, mert túlságosan érdekelt a régi nomenklatúra fenntartásában, mégis képes volt megreformálni vezetését. Tulajdonképpen a Szocialista Párt befejezte, amit az előző konzervatív kormány nem tudott, vagyis olyan törvényeket hozott, melyek a gazdasági és társadalmi reformokat mozdították elő. Ezért viszont éles kritikában részesült saját választói bázisától.
A liberális ideológiákat egy urbánus értelmiségi réteg képviselte, amely 1956 óta a kommunista rezsim fő ellenzéke volt. A Szabad Demokraták Szövetsége (SZDSZ) 1988-ban alakult meg és 1990-ben igen csekély szavazatkülönbséggel vesztette el a választásokat. Mind az MDF kormány, mind pedig a koalíciós partner Független Kisgazdapárt erős ellenzékeként az SZDSZ egyfajta ellensúly, valamint a törvénykezési és gazdasági modernizáció hajtóereje szerepét töltötte be. A jelenlegi helyzetben az SZDSZ kis parlamenti pártnak számít.
A Fiatal Demokraták Szövetsége Magyar Polgári Párt, eredetileg FIDESZ, kezdetben a liberális ideológiák képviselője volt, majd konzervatív fordulatot hajtott végre, minek folytán vezető szerephez jutott az 1998-as koalíciós kormányban. A párt társadalmi háttere rendkívül széles, mivel mind a konzervatív, mind a liberális szavazók jelentős hányadát képesek voltak magukhoz vonni. Ennek megfelelően ideológiai hátterük meglehetősen vegyes, jelentős mértékben pragmatikus elemeket is tartalmaz. Egyes bírálóik úgy érvelnek, hogy a párt politikai gyakorlata nem üti meg a demokratikus mércét és populista retorika jellemzi.
A negyedik, kicsi, ám az 1990-es években befolyásos párt a Független Kisgazdapárt (FKGP), amely a falusi vidék pártja és erősen tradicionalista, konzervatív ideológiát képvisel, populizmusa miatt bírálják.
1992-ben új párt keletkezett az MDF-ből kiválva, a Magyar Élet és Igazság Pártja (MIÉP), mely szándéka szerint a magyar nemzeti érdekeket pártolja. A párt az alsó középosztályra és a városi értelmiségiek egy részére támaszkodik. A pártot antidemokratikus politizálás, valamint szélsőséges nacionalizmusa miatt bírálják. A kicsiny kereszténydemokrata párt is jelen volt a parlamentben 1990 és 1998 között. Sem szociáldemokrata, sem környezetvédő irányultságú párt, sem pedig a kisebbségek képviselői nem tudták eddig átlépni az 5%-os választási küszöböt.
P. A.

Lásd még: választások, választási rendszer, megosztottság (cleavage), demokratikus átmenet