| észrevételeim vannak

| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm

kulcsszó:

Meghatározás. Gettósításnak a szegregáció azon fajtáját nevezzük, melyet olyan diszkriminációs politika eredményez, amely bizonyos (általában faji, nemzeti és vallási) közösségeket vagy csoportokat arra kényszerít, hogy egy város vagy terület meghatározott részében éljenek. Tágabb értelemben a gettósítás kifejezés minden olyan politikai eljárást és módszert jelöl, mely a társadalmi rend szempontjából zavaró jelenségekhez vezet, mint például egy társadalmi vagy kulturális csoport elszigetelődése vagy idegenként való kezelése.

Etimológia. A kifejezés a középkori olasz vasöntöde szóból ered; Velence egyik szigetén, ahova 1516 után a zsidókat elkülönítették, az "ágyú-öntvényforma" a lakosság sűrűségének metaforája volt.

Tárgyalás. A gettósítás szoros kapcsolatban áll a diszkriminációval és gyakran végeredménye annak, illetve szélsőséges formájában a szegregációnak. Tulajdonképpen tekinthetjük a mezo-szegregáció egyik formájának is (Giddens). Frederick Barth (1969) meghatározása szerint a gettósítás bizonyos csoportok fizikai szegregációja olyan "kizáró technikák" révén, melyeket egy etnocentrikus csoport gyakorol, és amelyek potenciális konfliktusforrásként működő zárt etnikai csoportok kialakulásához vezetnek. A gettósításnak szimbolikus formái is vannak, ezeket a stigmatizáció és az intézményes diszkrimináció idézik elő.
A gettó kifejezést egyre szélesebb körben használták az előítéletek táplálta nyílt vagy burkolt területi diszkriminációs politikára, valamint a faji, nemzeti, vallási vagy ideológiai alapon szerveződő csoportok elleni diszkriminációs politikára is. Ezért a gettó és gettósítást elősegítő politika kifejezések ma már a marginális csoportokon (lényegében az ellenzéki csoportokon) és városrészeken kívül magukba foglalják a rezervátumokat, munkatáborokat és azokat a szabad lakóhelyválasztást és mozgást korlátozó intézkedéseket is, melyek faji, etnikai, vallási, politikai, gazdasági csoportokat sújtanak. Habermas ennek nyomán alkotja meg az értelmiségi gettó fogalmát.
A gettósítás a társadalmi mobilitás akadályozó tényezője, ugyanakkor a társadalmi mobilitásról szóló elméletek általában nem vesznek tudomást a társadalom nem mobil részéről. Az áttelepülés úgy jelenik meg, mint azon lehetőségek egyike, melyet az élethelyzetükön javítani szándékozó emberek számba vesznek. Vannak azonban olyan emberek, akiknek nem áll rendelkezésére ez a lehetőség. A szegényeknek például gyakran nem áll módjukban elköltözni. Egyes társadalmakban a kisebbségi csoportok tagjainak lehetőségei korlátozottak. Az Egyesült Államokban például eltér egymástól a fekete és a fehér amerikaiak mobilitása. A feketék esetében a kis távolságra való költözés a valószínűbb, a fehérek esetében a messzire való költözés. Az adatok alátámasztják azt a feltételezést, hogy jövedelmüktől és társadalmi helyzetüktől függetlenül a fekete amerikaiak lakhelyváltoztatásának lehetőségei meglehetősen korlátozottak. Hasonló képet mutat Nagy-Britannia is. A mobilitás eltérő mintái igazolják a társadalomtudósok jelenlegi nézetét, mely szerint minden társadalomban az előnyös helyzetben lévő csoportok számára kínálkozik több költözési lehetőség. Ez szintén elősegíti a mezo-szegregáció, így a gettó kialakulását.
A gettósítás másik forrása az asszimilálódni nem képes bevándorló csoportok elleni diszkrimináció. Ilyen jellegű gettósítás van jelen egyes mai európai társadalmakban (pl. török bevándorlók Németországban), míg az Egyesült Államokban a jelenség már régebb óta megfigyelhető. A Puerto Rico-i és a kubai menekültek például általában saját negyedeikben élnek, azonban ez a fehérekre (pl. az olaszokra) is igaz, annak ellenére, hogy gazdaságilag ők nem feltétlenül maradnak alul. A folyamatot csak a japán bevándorlóknak sikerült elkerülni, akiknek a leszármazottai viszonylag jól be tudtak illeszkedni az amerikai társadalomba. Az összes etnikai kisebbség közül ennek a csoportnak a legmagasabb az egy főre eső jövedelme és az iskolázottsági szintje. Ezzel szemben a kínaiak két különböző csoportot alkotnak. Az egyiknek sikerült a felsőbb társadalmi rétegek közé jutni, míg a másik, nagyobb csoport a szociális hierarchia alján maradt és kínai negyedekben él. Ezek az elkülönült társadalmak nyelvi csoportot alkotnak és megtartják nemzeti hagyományaikat, így fennmarad az azonosságtudatuk is (Robertson, 1977, 306. o.).

Esettanulmány. A modern demokráciák jogrendje szegregációellenes politikával zárja ki a gettósítást - legalábbis hivatalosan ezt teszi. Mindazonáltal egyes társadalmi és gazdasági tényezők gyakran vezetnek gettók kialakulásához, ahol (legálisan vagy illegálisan) letelepednek a marginalizált emberek. Az okok változóak, de a társadalmi gondolkodás ezeket elhalványítja a sztereotípiák és az előítéletek segítségével, ami viszont a gondok megoldásával éppen ellenkező folyamatot válthat ki. Magyarországi történetünk arra példa, hogyan nőhet egy szociális probléma etnikai konfliktussá, mely azután úgy a többségi, mint a kisebbségi közösségekben erőszakhoz és a társadalom rendellenes működéséhez vezethet. 1997 októberében egy magyar nagyváros vezetése elrendelte hogy 13 nehéz anyagi körülmények között élő roma családnak ki kell költöznie a Rádió utcai lakásaikból, mert elvesztették jogosultságukat arra, hogy a város tulajdonában lévő szociális bérlakásokban lakhassanak. A családokat olyan konténerekbe akarták költöztetni, amelyeket állítólag alkalmassá tettek emberi lakhatásra. A roma kisebbségi önkormányzat képviselői nem sokkal ezután megalapították a Gettóellenes Bizottságot (GEB), és tiltakozást kezdeményeztek a határozat ellen. Addigra az ügy országos szintű nyilvánosságot kapott, és általános volt a felháborodás, amikor a város vezetősége úgy döntött, 100 000 dollárnak megfelelő segélyt utal a romáknak azzal a céllal, hogy akik időközben elveszítették lakhelyüket, lakást vásárolhassanak a környező falvakban. A Rádió utcai ügy média reprezentációjának elemzése rámutatott, hogy az emberek véleményét nem a pontos információ, hanem sztereotípiák és előítéletek befolyásolták. Azt, hogy a gettósítás szimbolikus is lehet, mutatja, hogy az érintett romák személyéről a média nem szolgáltatott információt. Az információs gettó jelenlétét jelzi az a tény, hogy a három hónap alatt a nyomtatott sajtóban megjelent 199 riport-beszámoló közül csak tizenötben kérdezték az érintett családokat. A roma szervezetek által megjelentetett három havilap ugyanakkor közölte a nem roma közvélemény domináns véleményeit (például a GEB tiltakozásakor), és néhány alkalommal újra megjelentették a nemzeti lapok cikkeit is. Az ügy média reprezentációja tehát közvetlen és válogatott volt: a romákról kialakított kép egy passzív és homogén csoportot ábrázol, melynek hajlama van a bűnözésre. A közvélemény 30-40%-a a romákat tartotta felelősnek, és ehhez szintén hatékonyan hozzásegítettek a sztereotípiák. A médiában az jelent meg, hogy a romák eltüzelték az ablakkereteket, és nem az, hogy azokat a házat üzemeltető cég távolította el. Az is félrevezető volt, hogy a romák jogi státuszát jelölő kifejezéseket zavarosan használták, így hol azt hallhattuk, hogy lejárt a lakhatási joguk, hol azt, hogy önkényes lakásfoglalók. A környéken valóban laktak bűnözők és más jogosulatlan személyek is, de az emberek többsége nem tett különbséget köztük. Ennek a következménye volt, hogy amikor a családok megpróbáltak elköltözni a szomszédos falvakban lévő új tulajdonaikba, a helyszínen tüntetést szerveztek ellenük. A későbbiek során Molotov-koktélt és petárdákat dobáltak a romák lakásaira. Noha ritka az ilyen súlyos incidens, de az esetek növekvő száma azt jelzi, hogy a társadalmi és gazdasági gettósítás egyre több politikai feszültséghez és kommunikációs csődhöz vezet.
P. A.

Lásd még: diszkrimináció, előítélet, nyelvi csoport, szegregáció, sztereotípiák és etnokulturális sztereotípiák