» Meghatározás
» Etimológia
» Lásd még
Meghatározás. A disszidencia kifejezés a nemzetközi szakirodalomban a hivatalos politikával, különösen a tekintélyelvű (autoriter) vagy totalitárius állam politikájával szembeni, ellenzéki megnyilvánulások sajátos formáira utal. Ilyen értelemben Közép- és Kelet-Európa kommunista államaiban ez volt az ellenállás és tiltakozás egyetlen formája több mint három évtizeden át. A disszidencia mint politikai ellenzéki forma sajátosnak tekinthető az alábbi jegyek alapján: a) az ellenzéki vélemény nem intézményesült (a kommunista rendszerben az ellenzékiség nem ölthetett külön politikai intézményes formát), b) parlamenten kívüli c) rendszerint egyéni tiltakozás, s csak kivételes esetben ölti a csoportos tiltakozás alakját. Ez utóbbi vonás veti fel azt a kérdést, hogy nem helyesebb-e disszidensekről beszélni disszidencia (dissidence) helyett, noha a csoportos disszidencia megnyilvánulására is van példa, mint például a Charta '77 mozgalom Csehszlovákiában.
Disszidensek azok a személyek, akik kitartóan és következetesen követelték az állam és a civil társadalom közötti párbeszéd megnyitását fontos kérdések széles köréről, és ők vezették be a kommunista államok szigorú és uniformis politikai hangulatába a non-konformizmus gyakorlatát.
Tárgyalás. Rendkívül nehéz egységes, átfogó képet adni a disszidenciáról, és bizonyára kifejezőbb képet adna egy családi fénykép, tekintettel arra, hogy ez a jelenség térben és időben is különböző politikai feltételek mellett alakult ki, ugyanis ezek a feltételek határozták meg a másként gondolkodók felelősségének és tevékenységi körének megkülönböztető korlátozottságait. A disszidencia kétségkívül az 1960-as évek elején jelent meg Közép- és Kelet-Európa állam-szocialista rendszereiben. Ebben az időszakban a kommunista pártok politikai stratégiája általában magában foglalta annak kinyilvánítását, hogy a dolgozók demokráciája és a szocialista modernizáció új szakaszába ért, tehát 'befejeződött az átmenet a kapitalizmusból a szocializmusba'. A kommunista pártok fogalomhasználatával szólva egy új korszak kezdődött, 'a magasan fejlett szocializmus konszolidációjának és megerősítésének korszaka'. A disszidencia fontos szerepet játszott a szocialista társadalmi rendszer, a tökéletes társadalom ('a világ leghumanistább és legjobb rendszere') mítoszának, a homogén politikai homogenitás és gondosan felépített szociális arculat összeomlásában. Az első disszidensek a legjelesebb értelmiségiek közül kerültek ki, akik eredetileg őszintén hittek a kommunizmus ígéretében (ilyen például Milovan Dilas, Mihajlo Markovic, Svetozar Stojanovic, Leszek Kolakowski, Heller Ágnes, Fehér Ferenc, Hegedűs András, Petre Pandrea és sokan mások). Számosan közülük a szocializmus létező formáját bírálták, amelyet ők a marxi elméletek elhibázott megvalósulásának tartottak, tehát Marx írásai alapján bírálták a 'létező szocializmust'. Számos disszidens azonban nem marxi alapon bírálta a létező szocializmust, hanem nacionalista nézőpontból, a szocializmust olyan politikai rendszernek tekintették, amelyet kívülről erőszakolnak egy országra, és amely illegitim módon nyomja el és tiltja be a nemzeti identitást az internacionalizmus nevében. Ők a kulturális autonómiát követelték. Így például Mart Niklost említhetjük, aki az egyik jelentős hangot képviselte Észtország függetlenségének követelői között. Vjacseslav Csornovil az ukrán nemzeti disszidensek egyik fontos alakja. A nemzeti kisebbségek, különösen azok, amelyek 'anyaországa' a Vasfüggönyön túl volt, az emigráció jogát és lehetőségét keresték. Továbbá számos disszidens vallási alapon tiltakozott amiatt, hogy a rendszer elnyomta a vallásos identitást, illetve a hivatalos ateizmus erőltetése ellen, és a szabad vallásgyakorlás jogáért küzdöttek. Voltak továbbá olyan személyek, akik nem kívántak mást, mint hogy tartsák tiszteletben az előbb említett kategóriákhoz tartozó személyek véleményét, és hogy a szocialista rendszer tartsa tiszteletben saját törvényeit, enyhítsenek a cenzúrán, számolják fel a munkatáborokat, és ne alkalmazzanak pszichiátriai kényszerkezelést és letartóztatásokat a disszidensek fogva tartása és a politikai ellenzék ellenőrzése céljával. Ehhez a csoporthoz tartozott Vaclav Havel és Larisa Bogoraz, az emberi jogok ismert harcosa. A disszidens mozgalom emblematikus figurái oroszok, Andrej Szaharov és Alekszander Szolzsenyicin.
Közép- és Kelet-Európa kommunista korszakának disszidensei a társadalmi és politikai aktivisták rendkívül heterogén kategóriáját képezik. Általában elmondható, hogy ők jelentették a civil társadalom formálódásának kezdetét és alapját. A szocialista rendszer bukását követően a disszidensek politikai formákba szerveződtek, némely esetben az ellenzéket (mint például Romániában a Polgári Szövetség), más esetekben a kormányzó koalíció részét alkotva (pl. a Szolidaritás Lengyelországban, vagy Csehszlovákiában a Polgári Fórum, illetve a Nyilvánosság az Erőszak Ellen).
G. C. Etimológia. Az angol dissident jelentése 'különálló', 'más véleményen lévő', illetve 'másként gondolkodó', a latin dissidentia eredeti jelentése 'külön ülő'. Lásd még: civizmus / polgári erények, demokratikus átmenet |
