| észrevételeim vannak

| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm

kulcsszó:

Meghatározás. A parlamentarizmus vagy parlamentáris kormányzat olyan kormányforma, amely három alkotmányos tényező egyensúlyán alapul; ezek az államfő, a cselekvőképes végrehajtó hatalom, valamint a nép képviselőinek tanácskozó testülete. Lényegében olyan rendszer, melyben az államfő jelöli ki a minisztereket, akik viszont a parlamenti képviselőknek felelősek (Barthelemy).

Etimológia, a fogalom eredete. A szó a francia 'parler' igéből származik, amelynek jelentése 'beszélni', 'társalogni', 'tanakodni', 'fontolgatni'. A középkorban a parlamentek tanácskozó testületek voltak Franciaországban és Angliában. Míg Franciaországnak az 1789. évi forradalom előestéjén 13 regionális parlamentje volt, melyek mindegyike törvényhozó és bírói hatalommal rendelkezett, Angliának 1625 óta csupán egyetlen parlamentje volt, amelyben a törvényhozói hatáskör fölényben volt az összes többivel szemben. A brit Parlament meghatározó mintaként szolgált a parlamentáris kormányzat vagy más szóval parlamentarizmus számára.

Tárgyalás. A parlamentáris kormányzat angol, illetve brit modelljének kialakulása hosszadalmas, evolúció jellegű folyamat volt. E folyamat mérföldkövei közé tartoznak bizonyos híres, a Parlament által elfogadott törvények, mint a Petition of Rights (a polgárjogokat biztosító törvény, 1628), a Bill of Rights (a parlamentáris alkotmány egyik alaptörvénye, 1689), amelyet közvetlenül a Dicsőséges Forradalom után fogadtak el, valamint az Act of Settlement (a trónöröklés rendjét szabályozó törvény, 1701).
A parlamentáris kormányzat az országban, ahol keletkezett, kétpártrendszeren alapuló többségi demokráciává fejlődött, amelynek középpontjában a parlamenti szuverenitás eszméje állt. Az ilyen rendszerben ritka a koalíciós kormányzás és a választók csaknem egyhangúlag választják a végrehajtó hatalom vezetőjét, oly módon, hogy a szóban forgó személy a parlamenti választásokon szereplő valamelyik párt vezetőjeként mutatkozik be.
A parlamentáris kormányzat rendszere a 19-20. század folyamán széles körben elterjedt Nagy-Britannia határain kívül. Mihelyt átvették külföldön is, a rendszer kimutatta néhány olyan eredetien angolszász vonását, melyekkel a befogadó országoknak meg kellett küzdeniük. A rendszer kiegyensúlyozását eredeti, vagy westminsteri formájában azáltal érték el, hogy két fő alkotóeleme saját lényegi szerepét töltötte be. E két szerep a kabinet parlament előtti felelőssége, valamint az államfő, azaz a korona joga, hogy feloszlassa a parlamentet.
Az aktív végrehajtó hatalom, azaz a kabinet felelőssége hosszan tartó evolúciós folyamat eredményeként alakult ki, ahol az impeachment (vád alá helyezés) ősrégi intézménye kulcsszerepet játszott, mivel ez jogosította fel a parlament Alsóházát (House of Commons), hogy perbe fogja a Korona bármely tisztviselőjét (servant) és követelhesse a Felsőháztól (House of Lords), hogy rendeljen el vizsgálatot az illető személy ügyében. A fejlődés későbbi szakaszában elegendő volt az impeachment eljárásának puszta elindítása a vád alá helyezett személy lemondatásához. Mindez egy alkotmányos egyezmény alapeszméje volt, melyet a mai napig követnek, nevezetesen, hogy egy miniszternek le kell mondania, amennyiben bizalmatlansági indítvánnyal kerül szembe az Alsóházban. Amennyiben úgy adódik, hogy a miniszterelnököt fenyegeti bizalmatlansági indítvány, a koronához folyamodhat az Alsóház feloszlatása végett, annak érdekében, hogy a választópolgárok hozzák meg a végső döntést a kabinet és a parlament vitájában.
Az alkotmányos megegyezéseken alapuló rendszer bizonyos nehézségekkel szembesült, amikor átültették az európai kontinensre. Az első olyan ország, mely ilyen rendszert vett át, Franciaország volt, először az 1791-es alkotmány révén, majd a restauráció, valamint a júliusi monarchia idején ismét, végül a Harmadik Köztársaságban. Belgium következett az 1831-es alkotmánnyal, amelyet sokáig a parlamentarizmus szabályainak írott törvényben való legjobb megnyilvánulásának tartottak.
A parlamentarizmus intézményesítésében mutatkozó egyik nehézség először az volt, miként kell felfogni a miniszteri felelősség intézményét, másodsorban, hogy miképp érhető el egyensúly. Később további nehézséget jelentett, miképp működhet e rendszer monarchia helyett köztársasági keretek között.
Az első problémát azzal oldották meg, hogy bevezették egyrészt a büntetőjogi felelősséget, másrész a politikai felelősséget, amit először erkölcsi vagy morális jelzővel illettek. A parlamenti játszmában csupán ez utóbbinak volt szerepe, és a felelősségre vonást bizalmatlansági indítvánnyal lehetett elérni.
Az egyensúly problémája akkor jelentkezett, amikor a parlamentarizmust kétpárti rendszer helyett többpártrendszerekben alkalmazták. A feloszlatás joga, amely az államfőt illette, itt nem játszhatta ugyanazt a szerepet, amit Angliában. Számos esetben a választópolgárok, amikor a szavazóurnákhoz szólították őket, többé-kevésbé a képviselők ugyanazon összetételű csoportját küldték a parlamentbe. Ennek következtében a feloszlatás nem vezethetett egyértelmű döntésre a vitatott témakörben, mint ahogyan a brit modellben történt. A politikai játszmát többnyire tárgyalásos folyamattá alakították, azzal a céllal, hogy új többség formálódjék, amely új kabinetet támogat majd. Ilyen körülmények között a kormányok instabillá váltak, és gyakran kellett bizalmatlansági indítvánnyal szembesülniük.
A parlamentarizmus működésének problémáját köztársasági keretek között a francia Harmadik Köztársaságban oldották meg: az elnök beleegyezett, hogy tartózkodik a közbelépéstől, sőt a parlament feloszlatásától. Ezáltal képessé tették a köztársasági elnök intézményét arra, hogy alkalmazkodjék a rendszerhez, ám ugyanakkor mindez a kabinetek még nagyobb labilitásához vezetett.
A parlamentarizmus további fejleményei során Európa-szerte két fő eszme jelentkezett, amelyek olyan irányba haladtak, hogy háttérbe szorították a kabinet labilitásának kérdéskörét. Az első a parlament ellensúlyozása volt egy másik szerv által, nevezetesen a köztársasági elnök intézményével, amely ugyanazon a legitimációs elven alapult, nevezetesen az általános választójogon. Németországban először az 1919. évi weimari alkotmánnyal vezették be ezt a gyakorlatot, ám nem sok sikerrel. Mégis, e kudarc ellenére később ez az elv vezetett a legsikeresebb alkalmazásokhoz, erre alapozták a szemiprezidenciális rendszereket. Erre Franciaország az egyik példa az Ötödik Köztársaság rezsimje idején, valamint jelenlegi, 1958-ból származó alkotmánya.
A parlamentarizmus tökéletesítésének másik eszméje Németországban merült fel. Ezt az 1949. évi német alkotmányban alkalmazták először. Egy sajátos bizalmatlanság-indítványi szavazás bevezetéséből állt a kabinetben. A bizalmatlansági indítvány átdolgozásáról van szó, bevezetve azon eljárást, melynek lényege egy konstruktív módon benyújtott bizalmatlansági indítvány. Ez azt jelenti, hogy a parlament véget vethet egy kormány működésének, azzal, hogy bizalmatlansági szavazással él, ám csak akkor, ha az indítvány mögött olyan többség van, mely megnevezett miniszterelnök-jelöltet támogat, akinek nevét a bizalmatlansági indítvány elindításával egyidejűleg be kell jelenteni. Ezen újítás stabil kabinetet tett lehetővé és olyan intézkedés volt, mely a parlamentáris kormányzatot erősítette a rendszeren belül. Sikeresnek bizonyult nem csak Németországban, hanem számos olyan országban is, melyek átvették ezen intézményt, mint pl. Spanyolország, Magyarország és Szlovénia.

Esettanulmány. Délkelet-Európa legtöbb országa átvette a parlamentáris rendszert a 19. században (Románia, Görögország, Szerbia), míg Montenegro és Bulgária a 20. században. Az 1. világháborút követően a térség valamennyi országa olyan alkotmányt fogadott el, amely parlamentáris kormányzatról rendelkezik, ám az ilyen rendszer tényleges bevezetését társadalmi problémák és diktatúrák akadályozták csaknem minden országban. A második világháborút követően, a kommunizmus bevezetésével sem változott lényegesen a helyzet a térség országaiban, Görögország és Törökország kivételével. E két ország megőrizte alkotmányát, amelyek alapvetően parlamentáris kormányzatról rendelkeztek, ám hosszan tartó instabilitással kellett szembenézniük, melynek során számos államcsíny és diktatúra követte egymást. Végül, a huszadik század utolsó negyedében Görögországban és Törökországban sikerült stabilizálni a parlamenti kormányzatokat, a berlini fal leomlását és a hidegháborút követően új alkotmányokat vettek át, illetve fogadtak el a térség valamennyi, korábban kommunisták kormányozta országában. Ezen alkotmányok legnagyobbrészt parlamentáris kormányzatot vezettek be.
N. S., J. G., A. K.

Lásd még: konstitucionalizmus, demokrácia, pártrendszer, prezidenciális rendszer, politikai legitimitás, politikai rezsim / rendszer